A hétéves Emma vasárnap délután a szőnyegen ül, és kiosztja a munkát a plüssállatai között. Mindegyik kap egy cetlit, ő pedig komoly hangon bejelenti: a maci minden kedden kiviszi a szemetet, a nyuszi főzi az ebédet, a teknős locsolja a virágokat. Aztán kézbe veszi a baglyot. „A bagoly pedig mindenre emlékszik", mondja. „A bagoly mondja meg a többieknek, mit csináljanak."
A konyhából hallgatózó szülő megkérdezi, hogyan csinálja ezt a bagoly. „Hát úgy", feleli Emma habozás nélkül, „megnézi, mi kell, aztán mindenkinek megmondja. Azt is, hogy mikor van kedd."
Ebben a játékban nincs semmi kitalált. Pontosan így működik az a világ, amelyet Emma minden nap lát, csak átültette egy plüsscégre a gyerekszobában.
Amit a gyerek a konyhaajtóból lát
Albert Bandura pszichológus az 1960-as években kísérletsorozatban mutatta ki, hogy a gyerekek utánozzák a megfigyelt felnőttek viselkedését akkor is, ha erre senki sem kéri őket. Ebből nem kell törvényt csinálni arról, kivé válik a gyerek. Elég észrevenni, hogy abból is tanul, amit soha senki nem magyaráz el neki.
Otthon a gyerek négy dolgot lát, és mindegyiket magától értetődőként raktározza el.
Ki veszi észre, hogy valamire szükség van. A gyerek nemcsak azt látja, ki főz. Azt is, ki tudja, hogy elfogyott a liszt, ki emlékszik az orvosi időpontra, és kitől kérdezik meg, hogy „hol a táskám?". Ha mindig ugyanaz a felnőtt, a gyerek azt tanulja, hogy az emlékezés egyetlen ember dolga. A kész dolgot látja, de a mögötte lévő láthatatlan munka számára is láthatatlan marad.
Nyíltan vagy csendben történik-e a munka. Az a gyerek, aki soha nem hallja, hogy „felírom, hogy Bencének új cipő kell", nem tudhatja meg, hogy létezik tervezés. A kész dolgot látja, nem az odavezető utat.
Mi történik, ha egy felnőtt fáradt. Lehet-e beszélni róla, vagy a fáradt felnőtt hallgatásba zárkózik? A gyerek ebből olvassa ki, hogy a fáradtságnak lehet-e neve, és lehet-e utána segítséget kérni.
Hogyan egyeznek meg a felnőttek. A mosogatógép melletti veszekedés azt tanítja, hogy a munkáról szóló vita a győzelemről szól. Egy nyugodt „ezt én vállalom" mást tanít.
Becsületes határ
Hogy a gyerekeik húsz év múlva hogyan osztják majd el a munkát a saját otthonukban, azt senki sem tudja előre, és megígérni becstelenség volna. Amit a gyerek lát, és amit felnőttként tesz, között hosszú út vezet sok más hatással: barátok, partner, iskola, természet. Csak annyit mondhatunk, hogy a gyerek mindig tanul, és az a kép, amelyet önök adnak neki, az egyik leggyakoribb, ami előtte van.
Nincs szükség kiselőadásokra
A jó hír, hogy ehhez semmilyen kioktatás nem kell. A magyarázatra a gyerekek rosszul reagálnak, a példára jól. Négy apróság segít.
Mondják ki hangosan, amit fejben csinálnak. „Megnézem, itthon leszünk-e jövő héten, mert időpontot kell kérni az orvoshoz." Egyetlen mondat láthatóvá teszi a tervezést. Az a gyerek, aki hallja, felfedezi, hogy minden feladatnak három szakasza van, az észrevétel, a döntés és a végrehajtás, és általában csak az utolsó látszik.
Adják a gyereknek a teljes feladatot, ne csak a végét. Ne azt, hogy „segíts a virágokkal", hanem azt, hogy „a virágok a tieid: te tudod, mikor kell öntözni, és te öntözöd őket". A feladat birtoklását csak olyan feladaton lehet megtanulni, amely valóban a miénk.
Hadd lássák, hogyan egyeznek meg. Nem minden veszekedést, de a kibékülést is utána. „Ezt az előbb élesen mondtam, sajnálom. Osszuk el másképp." A gyerek megtanulja, hogy a megegyezés készség, nem természeti törvény.
Legyen látható a pihenés. Az a felnőtt, aki azt mondja, „most van egy órám magamra", és senki sem zavarja, megmutatja, hogy a pihenés nem lustaság. Az a gyerek, aki naponta olyan szülőt lát, aki sosem ül le, azt tanulja, hogy a pihenés gyanús.
Amit ebből a bagoly visz tovább
Egy héttel később Emma bővíti a cégét. Minden cetlire dátumot írt, és a bagoly segítőt kapott: egy nyuszit, aki magától emlékszik a keddre. „Hogy a bagolynak ne kelljen mindent", magyarázza. Senki sem javasolta neki. Otthon látta, hogy így is lehet.